Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fáj. Mert fáj. Túlságosan is. De az évek során megtanultam kezelni a helyzeteket és az érzéseimet. Viszont az utóbbi egy hétben valami elpattant bennem. Most igaz megcáfolom magam. Az előző posztomban olvashattátok a gitáros hasonlatom. Nos úgy vélem, elszakadt bennem az a bizonyos utolsó húr. Csak, hogy a következménye nem az amelyre számítottam. Maradt bennem emberi érzés, sőt, több mint hittem volna. És elkezdtem felemelkedni! Nem nézek már többé vissza, a múlt már nem számít. Csak is a jelen! Ott pedig minden tökéletes! Még ha nem is az valójában, hinnünk kell, hogy az! Különben hogyan álljunk a nap elébe? A kibaszott húrok tartottak vissza a boldogságtól! De már nincsenek!
Annyiszor sulykolták belém, hogy a világ milyen rossz, nem csoda ha ebben kezdek hinni és örökösen a bánatok vizén evezek. De a világ jó! Persze, vannak rossz dolgok benne, de nézzük a jobbik oldalát! Annyi mindentől függ, hogy milyen lesz a napod! De ne foglalkozz a sok sértéssel, a gondokkal, csak élj!
És ott van Ő! Miatta történt minden, miatta lettem olyan amilyen! De nem bánom! Meg kellett történnie, hogy felfogjam, nem ez az élet! Nem az, hogy folyton a sötét szobában kuksolok egyedül, depis zenéket hallgatok és meredek a semmibe! Az élet rövid! Nagyon! És erősek vagyunk! Minden megpróbáltatás után, melyet az élet ad, szépen és magabiztosan talpra állunk és tovább haladunk! Ki kell élvezni minden pillanatot, amelyet kapunk! Hatalmas ajándékot kaptunk, azzal, hogy életben vagyunk! Értékelnünk kell mindent, amit kapunk! De mindez csak, akkor fog sikerülni, ha hiszel magadban és az életben!
