Elég a bánatból!

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fáj. Mert fáj. Túlságosan is. De az évek során megtanultam kezelni a helyzeteket és az érzéseimet. Viszont az utóbbi egy hétben valami elpattant bennem. Most igaz megcáfolom magam. Az előző posztomban olvashattátok a gitáros hasonlatom. Nos úgy vélem, elszakadt bennem az a bizonyos utolsó húr. Csak, hogy a következménye nem az amelyre számítottam. Maradt bennem emberi érzés, sőt, több mint hittem volna. És elkezdtem felemelkedni! Nem nézek már többé vissza, a múlt már nem számít. Csak is a jelen! Ott pedig minden tökéletes! Még ha nem is az valójában, hinnünk kell, hogy az! Különben hogyan álljunk a nap elébe? A kibaszott húrok tartottak vissza a boldogságtól! De már nincsenek!
Annyiszor sulykolták belém, hogy a világ milyen rossz, nem csoda ha ebben kezdek hinni és örökösen a bánatok vizén evezek. De a világ jó! Persze, vannak rossz dolgok benne, de nézzük a jobbik oldalát! Annyi mindentől függ, hogy milyen lesz a napod! De ne foglalkozz a sok sértéssel, a gondokkal, csak élj!
És ott van Ő! Miatta történt minden, miatta lettem olyan amilyen! De nem bánom! Meg kellett történnie, hogy felfogjam, nem ez az élet! Nem az, hogy folyton a sötét szobában kuksolok egyedül, depis zenéket hallgatok és meredek a semmibe! Az élet rövid! Nagyon! És erősek vagyunk! Minden megpróbáltatás után, melyet az élet ad, szépen és magabiztosan talpra állunk és tovább haladunk!  Ki kell élvezni minden pillanatot, amelyet kapunk! Hatalmas ajándékot kaptunk, azzal, hogy életben vagyunk! Értékelnünk kell mindent, amit kapunk! De mindez csak, akkor fog sikerülni, ha hiszel magadban és az életben! 

Ha veszítek, is nyerek!

Mindenemet neked adtam! Bár nem fogadtad el! Elvesztettem a saját, idióta szívem elleni harcot! Nem sikerült legyőznöm az érzéseimet, amelyek minden nap, minden órában, minden percben befolyásoltak. Bármennyire próbáltam, mégis vasmarokkal kapaszkodtam beléjük. Tudtam, hogy helyes döntés elengedni és magam mögött hagyni az egészet, de valami...valami belül nem engedett szabadulni. Hibáztathatnám Őt, vagy bárki mást, de az igazság, hogy ebben a játékban nincsen hibás. Vesztes és nyertes van! És tudom, hogy te most jót röhögsz rajtam, s hiszed, hogy te győztél, de ez nem igaz! Én nyertem!

Túl sok ideig csónakáztam a szerelmesek tavában, át a lila ködön, majd egy hatalmas örvény bekapott. Nem fogtam fel, hogy mi történik körülöttem. Olyan kétségbeesetten kapaszkodtam a reménybe, hogy belül összeroppantam. Egy épp kézláb gondolatom nem volt! Mindig csak körülötted forogtak! Mintha egy szalagot ismételnének…újra meg újra. De eljött az idő, mikor hátat kellett fordítanom magamnak! A bánatnak! Az érzéseknek! A szerelemnek! Neked!

Valami bekattant bennem egyik percről a másikba. És már nem tudom megkülönböztetni a gyűlöletet és a szeretetet irántad! Oly hevesen csatázik bennem e két érzés, s oly régóta! A fejemet fogva szaladok neki a falnak, remélve, hogy jól döntöttem. Hatalmas a kényszerérzés, hogy találjak valami megoldást…de nem megy! Egyszerűen csak az időre bízom magam! Majd csak elmúlik egyszer! Jelen pillanatban úgy érzem magam, mint egy gitár. Húrokból épülök fel, s akárhányszor megpillantalak, egy húr elszakad! Nem tudom, hogy a húr, a szerelem távozása belőlem, hogy egyre jobban kiábrándulok belőled, vagy a fájdalom már olyannyira elviselhetetlenné vált számomra, hogy elszakad. És előbb vagy utóbb, de a húrok elfognak fogyni. És ott maradok, egyedül, védtelenül, érzések nélkül. Ismételten röhögni fogsz rajtam… „A lány, aki nem elég jó”. De nem tudod, hogy én röhögök rajtad! Szépen, csöndben meghúzódok a háttérben, hagyva téged a hazugságaidban úszkálni, s jót mulatok rajtad! Mert te azt hiszed, nyertél… Sajnálom, de megint hazudsz magadnak! Mindig hazudsz magadnak! Nem ismerlek, de az évek során sikerült egy részed kielemeznem és az az, hogy magadnak is hazudsz! Adod a jót, az ártatlant, aki senkit nem ítél el. De én látom mit művelsz! Sőt, többet látok, mint azt hinnéd! Átlátok rajtad! Szánalommal telve nézlek a mindennapos szürkeségedben és az én mindennapos szürkeségemben. Ahogy az emberek szellemként áthatolnak rajtad keresztül, s te próbálnád a figyelmet magadra vonni. Te is ki akarsz tűnni. Csak egyet felejtettél el! Hogy valaki számára kitűntél a tömegből. Nekem! És, mikor erre rádöbbensz, én már távol leszek tőled! Mérföldeket fogok haladni a kitaposott utamon, egyre és egyre csak távolodva tőled. És én nyerek! Én nyerek, mert én tudtam tiszta szívből szeretni! Neked adtam mindenem, amit egy ember csak adni tud! De nem volt elég neked! Hát sajnálom! Az egész lényemmel szerettelek, de nem számított. Elvesztettem a harcot, de nyertesként jöttem ki a háborúból!  

Tükörkép

Ez tényleg én vagyok?! Egy éve még úgy néztem a tükörbe, mint egy boldog ember! Felhőtlen mosollyal arcomon, életvidáman, humorral, csillogó szemekkel. Ma meg… Ma ha a tükörbe nézek, egy teljesen ismeretlen ember néz vissza rám! Szemeim alatt hatalmas karikák éktelenkednek, a szemeim üvegesen néznek vissza rám, a mosoly egy furcsa grimaszba alakult. Ez nem én vagyok! Nem az én tükörképem! És bármit teszek, tudom, hogy az a lány már nincs velünk. Az a lány meghalt az összes emberi érzéssel együtt. És nem is fog visszajönni soha többé. A szívem is egy sóbálvánnyá vált, hála a sok fájdalomtól, amelyek sorban jöttek és jöttek. S mikor már azt hittem, hogy már nem jöhet semmi új, na akkor jött csak az igazán nagy pofon! Megtörtem! Már nem bírom kivédeni a gólokat, amelyek a szívemet trafálják el. Legszívesebben millió darabra törném azt az átkozott tükröt, hogy ne kelljen szembesülnöm a látványommal. De nem teszem! Mitől lenne jobb? Hiába török össze ezer meg ezer tükröt, a kép ugyanaz az! Egy megsebzett lány, akit nem érdekel már semm

Sosem hittem volna, hogy a szerelem ilyenre képes, hisz mindenhol a happy end-et láthatjuk, gondolva, hogy a valóélet is ilyen egyszerű! Meg a francot! Az élet nem ilyen! El kell fogadnunk… Mást nem tehetünk.

Fogalmam sincs, hogy az idő múltán ki fog vissza nézi rám a tükörből, de nem érdekel. Semmi nem érdekel. Csak várom a napot, mikor elfelejtelek, mikor feloldoznak és nem kell többé miattad sírnom! Boldog akarok lenni!

A legrosszabb az egészben, hogy még csak nem is tudod, hogy milyen oltári fájdalmat okoztál nekem! Azt hittem, hogy melletted oltalmat nyerek, de tévedtem. Te nem adtál nekem semmit, csak fájdalmat. Napról, napra egyre nehezebb lett a teher. Megtörtem és feladtam. Tettem magamban kért, amelyet sose hittem volna, hogy fogok. És ezért gyűlöllek!

Az igazi énem benn ragadt a tükörben. És onnan már sosem jön ki.  

                   "A tükör a legőszintébb barátnőd: mindig az arcodba dörgöli a valóságot."

Ötödik Sally

Sziasztok! :) Most kedvenc könyvemmel érkeztem, hogy elmondjam véleményem róla! :) Pusszancs xxBizsuuuu

Ötödik Sally - Vélemény kinyilvánítás

Először is azzal kezdeném, hogy ez csak az ÉN véleményem!

 A könyv egy csodás történetet tár elénk, bármennyire szívszaggató is. Sally Porter egy nő, elvált, két iker gyermeke van, (de a bíróság férjének ítélte őket) s aki sűrűn elveszti az időt. Na itt jön a kérdés, hogy, hogyan is lehetne értelmezni azt, hogy elveszti az időt. Számos dolog átfuthat az agyunkon, de azzal nem számoltunk, hogy Sally nem csak Sally. Ugyanis a fiatal nőnek még négy különböző személyisége van. A történéseket az egyik személy szemszögéből láthatjuk, Derryéből. Ő a két lábon járó vidámság, az életnek mindig a szép oldalát nézi, bele való, talpraesett. Aztán ott van, Nola. Ő a művészlélek, akinek öngyilkossági hajlamai/kísérletei igen gyakoriak. A  következő Bella, a perverz, pasi faló, vagyis a csábításnak él. És a legutolsó, Jinx. Na igen, ő a gonosz. Hm, és a gonosz még csak egy  gyenge jelző rá. Ahol ő meg jelen, ott nincs könyörület. 

Nos, s amint mondtam, Derry szemszögéből látjuk az eseményeket, ugyanis ő kapcsolatba tud lépni az összes személyiséggel, eleinte Sallyvel nem, de a történet közepe felé, sikerül vele is „kapcsolatba lépnie”. Tehát, Nola, Bella és Jinx, tőle tájékozódik, amikor Sally van a „felszínen”.

A történet Nola öngyilkossági kísérletével kezdődik, amely meghiúsul. Három férfi megakarja erőszakolni, de Nola túl gyenge, hogy megvédje magát. Ilyenkor jön elő Jinx. Kesztyűskézzel elbánik bántalmazóival. Másnap Sally egy kórházban ébred, nem tudva, hogy mi történt, s ekkor döbben rá, hogy ismét elvesztette az időt… Terápiába kezd, Dr. Roger Ash próbálja összeolvasztani a négy személyiséget, hogy létre jöjjön az ötödik Sally. Az orvos eddig még sosem találkozott olyasvalakivel, mint Sally. Sokkal nagyobb figyelmet szentel neki, mint többi kliensére. Az orvos érzelmeket kezd táplálni Derry felé, amely kölcsönös, Nola felé főnöke, és Sally felé másik főnöke…

Nos! Én eszméletlenül jó könyvnek tartom! Már az első fejezet is olyan hatással volt rám! Nem vagyok egy érzelgős típus, de ez a könyv könnyeket csalt a szemembe. Nem egy tipikus rózsaszínfelhős történet...hanem kegyetlen, de mégis épp ettől olyan jó! (Mondjuk én egyébként sem szeretem a rózsaszínfelhős sztorikat) Magával ragadó, ahogyan Sally küzd azzal, hogy a világ ne sötétedjen el előtte ismét, ahogyan Dr. Ash feldobva a szabályait segít rajta, ahogyan a többiek érzéseit tapasztalhatjuk, és még sorolhatnám!!! Egy szó, mint száz: fantasztikus könyv!! Az író (Daniel Keyes) tökéletesen ír le mindent, élvezhetővé teszi az élvezhetetlent! Egy teljesen más világba repít, mégis a valóság, hisz a való élet is ilyen kegyetlen! Sosem volt benne unalmas rész, amit kihagytam volna! Egy igazi érzelmi hullámvasúton megy keresztül az olvasó.

 A történet (szerintem) arra hívja fel a figyelmünk, hogy mi irányítjuk az életünket, mi határozzuk meg, hogy mi történjen velünk.

Életemben nem olvastam olyan könyvet, mint ez! Az elolvasása után, még vagy tíz percig ültem és néztem ki a fejemből. Teljesen a hatása alá kerültem. Még mielőtt megkaptam volna, már mondogattam mindenkinek, hogy biztos ez lesz a kedvenc könyvem, és igazam volt. Büszkén vallom, hogy ez a kedvenc könyvem.

A személyekről, annyit, hogy bármily meglepő, nekem Jinx volt a kedvencem. Lehet, hogy gonosz volt és kegyetlen, de nyilván megvolt az oka neki is erre (a történetből ez is kiderül). Mondhatni felnéztem rá, hisz bármennyire rossz dolgokat művelt, mégis jó dolog volt. Ő védte meg a lányokat, amikor bántani akarták. S emellett, eszméletlenül nagy sajnálatot érzek iránta, mert a történet végén megtudhatjuk, hogy milyen gyötrelmes dolog változtatta őt ilyenné.

Mindenkinek ajánlom, megéri elolvasni!  

Ui. : Én ezt a zenét hallgattam hozzá, persze nincs benne ének: The Cinematic Orchestra - Arrival of the Birds

Önzetlen szeretet

„Gyerünk, csak egy mozdulat!”

„Nem fog fájni!”

„Szabad lehetsz!”

„Ess túl rajta, ez a megváltás!”

Csak ez a négy mondat kattogott újra meg újra az agyamban. Tényleg egy mozdulat lenne csak. Ahogy a penge hűvös széle csuklómhoz ért, jólesően borzongtam meg. Remegő kezekkel próbáltam megkeresni azt a pontot, amelyet ha átvágnék, biztos nem élném túl. Órák óta ücsöröghetek a hideg padlón, neki dőlve a falnak, kezemben szorongatva az éles

tárgyat. De nem tudom megtenni. Épp, hogy egy karcolást sikerült karcolnom a bőrömbe.

„Gyerünk már, ne késlekedj!”

Tényleg ez a jó döntés? Bármi is a jó döntés, nem futamodhatok meg, most nem! Túl sokszor hátráltam meg, most nem lehet! De mi van, ha hibát követek el? Mi lesz a családommal? A barátaimmal? Nekik nem akarok fájdalmat okozni! De ha nem teszem, magamnak okozok fájdalmat, azzal, hogy tovább kell élnem és éreznem a fájdalmat! Önző legyek vagy sem?

Ha megteszem, nem változik semmi! Feladom! Megtörtem és nem fogok többé létezni. De mit tegyek ha az élet velem is kibaszott?!

„Ne tedd!”Súgta valaki.

Ijedten kapkodtam a fejem, a pengét még mindig oda szorítva a bőrömhöz. Csak hallucinálok! Nincs itt senki! Lepillantottam ujjaimra, amelyek már elfehéredtek, amiért szorítom a pengét. Egy helyen a vérem is kiserkent, de nem érdekel. Nem fogom többé elviselni a megaláztatást, a fájdalmat és az űrt, amely a lelkemben keletkezett. Rányomtam a bőrömre a borotva éles pengét és már csak végig kellett volna szántanom, de az a bizonyos hang ismét megakadályozott.

„Nem éri meg! Ne csináld!”

Bódultan bambultam magam elé, várva, hogy ismét megszólaljon, de csend telepedett a szobára. Csak a képzeletem játszik velem… Vagy…Talán a tudatalattim?

Töprengtem és töprengtem, de nem kaptam értelmes magyarázatot. Mitől lesz jobb ha véget vetek az életemnek? De olyan piszkosul fáj! Megtörtem, már nem bírom kivédeni a csapásokat, amelyek a szívemet érik! Nem tehetek róla!

Megint eltelt egy óra, és megint és megint. Ugyan abban a pózban ültem és belegondoltam. Nem tehetem ezt a családommal!

Felálltam, letettem a pengét a polcra, kezem pedig erőtlenül esett magam mellé. A tükörképemet bámultam, hogy mennyit változott. Megmostam az arcom, majd a kezemet kezdtem tanulmányozni, amelyen a karcolások díszelegtek. S ekkor ismét megszólalt a tudatalattim.

„Jól cselekedtél! Az önzetlen szeretet mindenre képes! Te önzetlenül szeretsz! Mert fontosabb számodra az ő boldogságuk, mint a sajátod! Erre a legerősebb emberek képesek csak! Látod? Erős vagy!”   

Mint egy fenevad

 

Hogy milyen is az, ha valaki üres? Biztosan merem állítani, hogy az egyik legborzasztóbb érzések közé tartozik. Mint egy fenevad.

Semmilyen emberi érzelem nem marad az emberben, csak a kétségbeesés, a félelem és a nyomorultság. Egy idő után már ezek sem lesznek. Mintha a testünk létezne csak, de belül nem lenne semmink, nem lenne lelkünk. Céltalanul bolyongunk a kitaposott utunkon. Az emberek folytonosan kérdezgetnek, hogy mi bajod van. Erre te csak egy állmosoly mögé bújva, feleled „minden rendben”. Elhiszik. Annyi ideig fejlesztgetted a fájdalom álcázását, hogy szemrebbenés nélkül tudsz hazudni az állapotodról. Tulajdonképpen olyan, mintha minden érzelmedet egy palackba rejtenéd, amelyet hat lakat alá zársz és eldugod a legmélyebb zugba. Egy részed megnyugszik, hisz tudod, így senki nem fog már tudni bántani, de tévedsz! Fáj az, csak már nem érzed, vagy szimplán megszokod. Rendszeresen mondod az embereknek, hogy túlléptél, már nem érdekel, de ez kibaszottul nem így van! Magadnak szeretnéd a legjobban bizonyítani, hogy rendbe jössz, de minden sejtedben, porcikádban, tudod, érzed, hogy nem fog eltűnni.

A nap már nem lesz olyan fényes, a táj sem ugyanolyan már, az emberek arcán lévő mosolyt sem tartod szépnek. Minden egyszínű, sötét lesz. Robotként viselkedsz állandóan, mész, jössz és ennyi. Néha egy-két embernek sikerül mosolyt csalni az arcodra, de a fenevad ezt is eltűnteti pillanatok alatt, anélkül, hogy közbeavatkoznál. Nem te irányítod! Átveszi fölötted szépen lassan az irányítást, ő határozza meg az élted minden napjait. És te tehetetlenül követed, mint holmi pincsi. Aztán a pillanat, amikor már több könnyet sem tudsz ejteni. Ezerszer inkább sírnék, kiadnám magamból ezt az egészet, minthogy ezt a hatalmas üres teret érezzem belül. Próbálod betömni valamivel, bármivel, de csak egy dolog tudná teljesen kitölteni. Az, az egyetlen dolog, amit olyan kétségbeesetten próbálsz megkaparintani. De nem lesz a tied! Hisz már a remény is eltűnt belőled, akkor mégis miért próbálkoznál megszerezni az egyetlen olyan dolgot, ami eltűntetné a fájdalmadat. Nem érdekel már téged semmi, egy pontra összpontosítasz, legyen az bármi, hátha attól jobb lesz. S igen, jobb lesz, talán egy óráig, egy napig, egy hónapig, vagy akár csak egy pillanatig. De megéri. Meg, ha abban a pillanatban nem érzem. Minden megéri, hogyha egy pillanatig nem érzem. Bármi. Akármi. De azt a dolgot, nagyon nehéz meglelni. Az is lehet, hogy életükben végig keressük azt az egyetlen dolgot, s mikor megtaláljuk, feltesszük a kérdést: „tényleg ezt akarjuk?”.

Az üresség, egy fenevad. Egy fenevad, amely mindennél és mindenkinél rosszabb! Átveszi a hatalmat, beeszi magát a szívedbe, a gondolataidba, a lelkedbe. S szépen lassan mindent megöl benned, s te nem tehetsz ellene semmit! 

"Az önámítás olyan, mint a hangos zene: segít elhallgattatni a belül zajongó ürességet."

Szikra

Meddig?! Hm? Meddig kell még elviselnem a fájdalmat?! Fogalmam sincs, hogy mi fogott meg benned annyira! Pedig kibaszottul nincs benned semmi érdekes! SEMMI!!!! Egy apró szikraként kezdődött, mégis elloptad a szívemet a tudtom nélkül, sőt az engedélyem nélkül! Aztán te fogtad és kidobtad a szívem a szemetesbe, s ezernyi darabra tört. Összetörten szedtem ki a szívem a kukából, csakhogy bármit csinálok, a fájdalom nem múlik. Látszatra, semmi bajom, az emberek azt hiszik, hogy boldog vagyok, de ez nem így van! Mikor egyedül vagyok, a lelkemben hatalmas az üres tér, amelyet semmivel nem tudok betömni! Sírni van kedvem, érzem. De egy csepp könny sem jön ki! Sosem hittem senkinek, aki azt mondta, hogy nincsenek már könnyei. Hülyeségnek, sőt abszurdumnak tartottam, de most…most elhiszem, mert már nekem sincs több könnyem! De ezerszer inkább sírnék, minthogy ezt a kicseszettül nagy fájdalmat elviseljem, s csak leülepedjen. Nem tudom, meddig fogom tudni még elrejteni, de egy idő múltán - ki tudja mennyi, lehet, hogy egy hónap, egy év vagy akár egy nap – kifog az egész törni valahogy!

Szánalmas vagyok! Bárki hallaná a történetem, kiröhögne! De ők nem ismerik ezt a borzasztó érzést! 
Hisz nem is ismerlek! Mégis szeretlek! Szeretlek! A szó, amit soha nem fogsz hallani tőlem, nem mintha akarnád. A szó, amely tengernyi dühhel önti el lelkemet! A szó, amelyet oly nehéz kimondanám bárkinek is. A szó amely értelmét vesztette nálam. Azonban a szeretet eltörpül a mérhetetlen gyűlöletem mellett. Próbáltam a gyűlöletem feléd irányítani,de akit gyűlölök, az nem te vagy, hanem saját magam! Saját magam, amiért hagytam, hogy megváltoztass. Egy évvel ezelőtt még egy életre való, vidám tini voltam, most pedig egy árny. Egy árny, amely észrevétlenül megy el mindenki mellett, rejtegetve az érzéseit mindenki elől, nehogy megint megsebezzék. És mégis azt tudom mondani, hogy köszönöm! Köszönöm, amiért segítettél megmutatni, hogy nem létezik igaz szerelem, szerelem első látásra… Csakis saját magunkra számíthatunk ebben az elcseszett világban. Egy apró szikra vagy, amely mostanra egy hatalmas lángcsóvaként mardossa szívemet. Egy szikra, amely romba döntött mindent maga körül.

„A félelem között, nem vezet út, mert az út, maga a félelem!”

Hi everyone!!!!

Először is köszönöm, hogy ellátogattál hozzám! Másodszor pedig, hogy félreértés ne essék, ez nem egy fanfiction, nem szerelmi történek, nem misztikus stb, semmi ilyesmiről nincs szó! Ezt a blogot azért hoztam létre, mert már annyira sok gondolatom van, hogy muszáj voltam leírni őket, különben szétrobbanna a fejem tőle! Szóval egy szó, mint száz, itt olyan írásaimat osztom meg,amelyek legfőképp az élettel kapcsolatosak... Ahogyan én látom a világot, amilyen érzéseket átélek... Remélem nem bántad meg, hogy benéztél és remélem elnyeri tetszésedet, majd az én kis monológjaim. Továbbá lehet, hogy hozok, majd könyv kritikát, ugyanis a vágyam a könyvek iránt hatalmas!!! :) Nyugodtan hagyj nyomot magad után, oszd meg a véleményed, mond el, hogy te milyennek látod a világot... Nem haragszom érte! :) Mindenki olyannak látja a világot, amilyennek akarja, szóval ez csak az ÉN véleményem, még mielőtt elítélnétek... :)
A kinézetre nem igen fordítottam sok időt, mert szerintem a kinézet nem olyan fontos! :) Írhatsz itt is, de ha akarsz írhatsz e-mailt is! (biszuu999@gmail.com) :) Továbbá nyugodtan kérhettek ti is egy dolgot, amiről írjak (pl. büszkeség).
Pusszancs Bizsuuu ^-^

Ui. : A posztokban trágár kifejezés is található, felelősséget nem vállalok!