2014. október 19., vasárnap

Önzetlen szeretet





„Gyerünk, csak egy mozdulat!”
„Nem fog fájni!”
„Szabad lehetsz!”
„Ess túl rajta, ez a megváltás!”
Csak ez a négy mondat kattogott újra meg újra az agyamban. Tényleg egy mozdulat lenne csak. Ahogy a penge hűvös széle csuklómhoz ért, jólesően borzongtam meg. Remegő kezekkel próbáltam megkeresni azt a pontot, amelyet ha átvágnék, biztos nem élném túl. Órák óta ücsöröghetek a hideg padlón, neki dőlve a falnak, kezemben szorongatva az éles
tárgyat. De nem tudom megtenni. Épp, hogy egy karcolást sikerült karcolnom a bőrömbe.
„Gyerünk már, ne késlekedj!”
Tényleg ez a jó döntés? Bármi is a jó döntés, nem futamodhatok meg, most nem! Túl sokszor hátráltam meg, most nem lehet! De mi van, ha hibát követek el? Mi lesz a családommal? A barátaimmal? Nekik nem akarok fájdalmat okozni! De ha nem teszem, magamnak okozok fájdalmat, azzal, hogy tovább kell élnem és éreznem a fájdalmat! Önző legyek vagy sem?
Ha megteszem, nem változik semmi! Feladom! Megtörtem és nem fogok többé létezni. De mit tegyek ha az élet velem is kibaszott?!
„Ne tedd!”Súgta valaki.
Ijedten kapkodtam a fejem, a pengét még mindig oda szorítva a bőrömhöz. Csak hallucinálok! Nincs itt senki! Lepillantottam ujjaimra, amelyek már elfehéredtek, amiért szorítom a pengét. Egy helyen a vérem is kiserkent, de nem érdekel. Nem fogom többé elviselni a megaláztatást, a fájdalmat és az űrt, amely a lelkemben keletkezett. Rányomtam a bőrömre a borotva éles pengét és már csak végig kellett volna szántanom, de az a bizonyos hang ismét megakadályozott.
„Nem éri meg! Ne csináld!”
Bódultan bambultam magam elé, várva, hogy ismét megszólaljon, de csend telepedett a szobára. Csak a képzeletem játszik velem… Vagy…Talán a tudatalattim?
Töprengtem és töprengtem, de nem kaptam értelmes magyarázatot. Mitől lesz jobb ha véget vetek az életemnek? De olyan piszkosul fáj! Megtörtem, már nem bírom kivédeni a csapásokat, amelyek a szívemet érik! Nem tehetek róla!
Megint eltelt egy óra, és megint és megint. Ugyan abban a pózban ültem és belegondoltam. Nem tehetem ezt a családommal!
Felálltam, letettem a pengét a polcra, kezem pedig erőtlenül esett magam mellé. A tükörképemet bámultam, hogy mennyit változott. Megmostam az arcom, majd a kezemet kezdtem tanulmányozni, amelyen a karcolások díszelegtek. S ekkor ismét megszólalt a tudatalattim.
„Jól cselekedtél! Az önzetlen szeretet mindenre képes! Te önzetlenül szeretsz! Mert fontosabb számodra az ő boldogságuk, mint a sajátod! Erre a legerősebb emberek képesek csak! Látod? Erős vagy!”   

1 megjegyzés:

  1. Huh. Ém magam is izgultam, nehogy megvágja magát...
    Csak így tovább nagyon ügyes vagy!
    xxx, Daph

    VálaszTörlés